Nagyon sok humorosnak szánt mondatot írhatnék most az egészségügy helyzetéről, okoskodhatnék is, nagyon könnyen szereznék bólogató, hú de igazad van kommentelőket, én viszont inkább szeretném, ha kicsit tükörbe néznénk. 

Betegtársak:

Az angol beteg

A neurológián kaptam egy négy ágyas szobában elhelyezést. Egy angol srác feküdt mellettem két napig. A felesége mindkét nap hozott neki kaját, hogy ne a kórházi étrenden próbáljon meg életben maradni. Hogy mit hozott neki? Salátát, eszméletlen mennyiségben, natúr húst, meg barackot. Ő is cukorbetegség miatt kényszerült pihenőre. Ketten voltunk, a többi ágyat nem osztották ki. Ő is olvasott, vagy aludt, már amikor láttam, hiszen az első napokban igencsak elfoglalt voltam. Aztán összecuccolt és mosolyogva elköszönt.

Bekopog a magyar valóság

Az következő szobatársam Gyuszi bá volt, mit ad isten szintén cukros kolléga. Olyan 60 körüli, kócos, csapzott, eléggé elhízott  a koránál jóval idősebbnek kinéző, kevés foggal rendelkező, de nagyon kedves és beszélgetős. amolyan parasztbácsi forma. Nem mindig örültem, ha beszélgetni akart, mert nekem általában fent volt a fejhallgatóm, (filmet néztem, zenét hallgattam) amit a heves integetése után levettem és ő pedig valami a rádióján hallott politikai hírt kommentált, általában, a mocskosok felkiáltással, mindegy volt, hogy melyik politikai oldalól volt szó éppen. Már az első napon, mikor látta, hogy nem eszem meg az ebédemet, illetve a zsemléimet sem, lazán megkérdezte, hogy neki adom e?  Mondom, Gyuszi bá, nem fog beleférni a diétába. 

Nehogy má ne egyek amit akarok!

Komolyan ezt válaszolta.Tőlem megeheti, de ebből tényleg az lesz, hogy minden olyan szövődmény, amit ígértek be fog játszani. Akkor majd eltol az asszony a presszóba, este meg értem jön, de enni kell. Azt hittem, hogy ezt a hülyeséget már nem lehet fokozni, de rosszul gondoltam.

Megérkezett a család.

Szerintem egy komplett esküvői menüsort pakoltak ki az öreg elé, háromféle (nem viccelek) süteménnyel. A nagyobb részét megette. Nem akartam hinni a szememnek, amikor mindezt betetézve a jó asszony, némi pálinkát is töltött az öregbe, egészségedre, mondta. Hát arra biztos nem válik, gondoltam. Gyógyszerek, diéta, kit érdekel, egyé Gyuszikám, ha hazajössz azt főzök, amit akarsz. Az öreg egész éjjel nyögött, szellentgetett, nyögött, azt hittem a halálán van.  Nyár volt szerencsére és az ablak is nyitva volt, így lehetett kibírni. Még három napig volt itt, aztán saját felelősségére hazament, a dokija csak pislogott. 

Még a kórtermemben volt, amikor megkaptuk szobatársnak, a nála is kicsit idősebb és kövérebb Tibi bácsit. A két autonóm gondolkodó, együtt lázadt az orvosok és a természet ellen, tehát ami szembejött, azt megették. Azt figyeltem, hogy unalmukba tolták be a hihetetlen mennyiségű kalóriát. Az elv ugyan az volt:

Megeszem, mert akkor nem veheti el senki.

Tibibá azzal szívatott, hogy egy éjszaka háromszor keltett fel. Először szomjas volt és nem érte el a vizet, mert annyira telezabálta magát, hogy még akkor is képtelen volt megmozdulni, másik két alkalommal azt kérdezte, hogy mennyi az idő? Mindezt azért, mert a mama hozhatná már a reggelit. Minden áldott éjjel eljátszotta, hiába mondtam neki, hogy ne tegye, nem érdekelte. nem cseréltünk telefonszámot, mikor elváltak útjaink.

Kicsit komolyra fordítva a szót. Szerintem minden betegségnél igaz lehet, hogy hiába a világ legremekebb orvosa, a leggondoskodóbb nővére, legszuperebb kórháza, amennyiben a tisztelt beteg annyira idióta, hogy maga ellen dolgozik, akkor senki, de senki nem tehet semmit.

Milovecz Laci